Interjú a gyergyócsomafalvi származású dr. Takáts László nyugalmazott alezredessel, bűnügyi újságíróval
Interjú a gyergyócsomafalvi származású dr. Takáts László nyugalmazott alezredessel, bűnügyi újságíróval
A
bűn ostorosa félig székelynek, félig svábnak, de leginkább magyarnak vallja
magát
Mindenki
életében, hivatásában vannak meghatározó időszakok. Az enyémben ilyenek voltak
az újságírói pályám kezdetén a Zsaru Rendőrségi Magazinnál eltöltött hónapok,
amikor olyan emberektől tanulhattam, akik ismerték a szakma minden fortélyát,
és szívesen igazítottak el az úton, engedtek bepillantást egy izgalmas világ
kulisszái mögé. Köztük volt dr. Takáts László alezredes, aki ma már
nyugállományban van, de közel negyven évi rendőri szolgálatot tudhat maga
mögött, ebből több mint 30 évet bűnügyi újságíróként a testület lapjánál. A
Zsaru Magazin egykori főszerkesztő-helyettese ráadásul gyergyócsomafalvi
származású, és mindig örömmel tér vissza édesanyja szülőhelyére. Érdeklődésemre szívesen mesélt a
gyergyói gyökereiről, illetve az itt tapasztaltakról is.
-
Édesanyám, néhai Takáts Istvánné, született Kecseti Julianna hétgyermekes
gyergyócsomafalvai gazdálkodó család sarja, ő volt a negyedik gyermek. Sokan
elindultak onnan is szerencsét próbálni az anyaországba az emberek, így tett
két bátyja, két húga és ő is. Édesanyám a világháború idején, 1943-ban egyik
húga invitálására érkezett Budapestre, ahol aztán megtelepedett. Otthon egy
nővére és egy húga maradt, egyik bátyja később, 1956-ban családjával Norvégiába
emigrált. Aztán a szülők elhunytak, rokon egyre kevesebb maradt, mára már csak Csiki
Kálmán és famíliája, akik igen távoli rokonok, velük tartjuk a kapcsolatot.
Gyergyószentmiklóson él édesanyám másod
unokatestvérének fia, Lénárd Pál, aki bátyjával, Lajossal együtt neves jégkorongozó
volt, míg a legidősebb, Jenő, édesapja szabó mesterségét vitte tovább. Édesanyámat
végakaratának megfelelően a római katolikus vallás liturgiájával, székely
népviseletben temettük édesapám mellé a megyeri sírkertben.
- Mikor voltál először Erdélyben, milyen gyakran jársz ide?
-14-15 éves voltam az 1960-as évek vége felé, akkor jártam először Erdélyben otthon, és még találkozhattam anyai nagymamámmal. Azonnal megfogott a táj és az emberek kedvessége, szeretete. Már akkor „átjött”, hogy a góbé ember leleményes. Megdöbbentett, ahogy éltek: az üzletekben alig lehetett valamit kapni, hiába is lett volna pénz, minőségi árut főleg nem vehettek, nem volt; a ki nem mondott, ám tapintható félelem a hatalomtól, amelynek mindenütt voltak besúgói. A Ceausescu-rezsim idején minden furfangra szükségük volt, hogy egyáltalán meg tudjanak élni.
- Miért tartod fontosnak, hogy a gyermekeidet is elhozd, hogy ők is megismerjék a gyökereiket?
- Később, már a rendszerváltás után, vittem a nagy gyermekeimet is, őket is lenyűgözték azok a dolgok, amelyek engem is megfogtak. Kisebb gyermekeimmel, akik most 13, illetve 11 évesek, három éve utaztam oda először, hogy ők is megismerjék nagymamájuk szülőföldjét. Azóta folyamatosan követelték, hogy vissza, de az újabb utazásra most nyárig várniuk kellett. Ismét Csiki Kálmánéknál szálltunk meg. Kálmán gazda egyetlen fia, Csaba, a helyi közbirtokosság alelnöke, de a 82 esztendős „öreg” sem pihen, aktívan részt vállal a parasztgazdaság teendőiből.
- Merre jártatok a nyáron, milyen élményekkel gazdagodtatok?
- Három éve esett az eső, amikor a Gyilkos-tónál jártunk, így ezt a projektet értelemszerűen meg kellett ismételnünk. Jó volt, hogy Csaba és felesége, Enikő, akik lelkes természetjárók, a környező hegyek, erdők kiváló ismerői, velünk tudtak tartani, így a Békás-szorosban nem hibáztuk el a volt magyar határ megtekintését, és a tavat is a turisták által kevésbé látogatott ösvényeken tudtuk megközelíteni, és mindig akadt egy-egy tanulságos történet, ezeket a gyerekek is rendkívülien élvezték. Szászrégen mellett, Beresztelkén felkerestük édesanyám egyetlen élő testvérét, aki 95 éves és egy szász gazda özvegye. Ezt az utat használtuk fel arra, hogy ne hagyjuk ki a programból Marosvásárhelyt, amely kedvenc erdélyi nagyvárosom. Ezúttal nem voltunk a méltán híres és csodás kultúrpalotában (három éve bejártuk minden zugát), hanem az állatkertet céloztuk meg, ahol nagyon jól éreztük magunkat. Gyergyócsomafalván pedig elmentünk egy tehenészetbe, a gyerekek ismét kergethettek birkákat, láttak lovat, kecskét, a háziak udvarában pedig természetesen van kutya, macska, s etethették a tyúkokat is, akik tojást tojtak. Ezek mind-mind élményszámba menő események voltak számukra. Az estéket most is az udvari lugas alatt töltöttük, jókat beszélgettünk a háziakkal. A két generáció együtt él itt, Csabáék leánya nemrég ment férjhez, s költözött Gyergyóújfaluba, de rendszeresen úton lévő kamionos ura távollétében is mindennap ott volt kislányukkal, miként gyakori vendég volt a portán Ferenc Antal, a helyi katolikus közösség plébánosa is. Egyébként példás, ahogyan a csomafalviak vallási eszközökkel is miként élik meg magyarságukat. Csak a muszáj szintig asszimilálódtak, éltetik és gyakorolják a magyar kultúrát, ünnepeken a székely népviseletet öltik magukra, rendszeresen ott vannak például a csíksomlyói búcsún, ami a magyar nemzetiségűek nagy találkozója egyben. Azt hittem, hogy ezúttal a gyerekek ki akarják hagyni a parajdi sóbányát, de ragaszkodtak hozzá, hogy megint a mélybe szálljunk, aztán a szomszédos sós vizű wellness fürdőben múlattuk az időt és a napot Szovátán, a Medve-tónál zártuk, illetve Bucsin-tetőn, Csabáék ottani birtokán. Nem hagytuk ki Csíkszereda felkeresését sem, éppen a városnapok rendezvénybe, a vásárba cseppentünk. Megjártuk a csomafalvi erdőt is, ahol a gyerekek többek között áfonyát szedtek. Medvéket nem láttunk.
- Hogyan lettél rendőr, majd bűnügyi újságíró?
- Édesapám édesanyja egy pusztavámi sváb családból származik. Ő a három fia közül a legidősebb volt, mégsem akarta kötelezően átvenni a császári (kb. 2000 lélekszámú falu, Kisbér mellett Komárom-Esztergom megyében) gazdaságot, inkább bányásznak állt. A háború őt is magával ragadta a frontra, ahol orosz hadifogságba esett, ahonnan négy és fél év után 1948-ban került elő. Rendőr lett, mindig egyenruhás volt. Három gyermek mellett 40 évesen kezdhetett el tanulni, érettségizett, aztán elvégezte a Rendőrtiszti Akadémiát és tiszt, parancsnok lett. Nem akartam a példáját követni, ám a BM Tartalékos Tisztképző Iskolán, ahová az ő útmutatása alapján kerültem sorkatonaként, elementálisan megfogott a büntetőjog tudomány, aminek a mai napig rabja vagyok. Ennek és a bűn eredendő utálatának döntő szerepe lehetett abban, hogy a vízilabdázást is odahagyva rendőrnek álltam. Édesapám remek matematikai érzékkel rendelkezett, ezt én is örököltem, olyannyira, hogy jelentkezni akartam a Műegyetemre elméleti matematika képzésére, de aztán jött a katonaság és győzött a büntetőjog.
A rendőrségnél egy kerületi kapitányság alá rendelt, ám fővárosi illetékességgel bíró szabálysértési hatósághoz kerültem, ahol veretesebb közlekedési kihágásokat és közlekedési baleseteket vizsgáltunk, illetve büntettük az ezeket elkövetőket. Innen egyenes út vezetett a Rendőrtiszti Főiskolára, ahol nappali tagozaton, igazgatásrendészeti szakon tanulhattam. Sokat köszönhetek feleségemnek, aki ekkor született gyermekeinkkel sokszor magára volt utalva a mindennapi gondok megoldásában. A főiskola bukásveszély híján nem volt igazi kihívás, szorgosan eljutottam a végéig, de igazi civil megmérettetésre vágytam, az egyetemre. Az ELTE Állam- és Jogtudományi Karán már volt buktatási hajlandóság, de e néhány malőrön is sikeresen átküzdöttem magamat.
Még egyetemista voltam, ekkor már osztályvezető-helyettes, amikor szolgálati helyemre egy volt állambiztonsági szolgálatos elvtársat tettek főnöknek, akivel generálisan nem értettünk egyet. Ekkor jött elő belőlem kamaszkori íráskényszerem, akkoriban versikéket, kisebb írásokat alkottam, kizárólag magamnak. Egy kolléganőm segítségével, akinek a férje volt egykor a főszerkesztő, utat találtam a Belügyminisztérium képes hetilapjához, a Magyar Rendőrhöz. Kipróbáltak, biztattak, hogy írjak, de státuszt nem ígér(het)tek, ám néhány hónap múlva, amikor hirtelen távozott valaki, megkerestek. Átkerültem, egy időben kezdődött a tanulás és a szakma gyakorlása. Nem volt könnyű, nem volt egyszerű. A MÚOSZ műfajismereti, műfajelméleti kiadványait és a dramaturgiáról szóló kötetet bújtam, és ittam mentoraim szavait. Számosan voltak, mégis a legtöbbet Vezda János barátomnak köszönhetem, aki istenáldotta tehetség, zseni volt. Még most is fáj a múlt idő, ugyanis 11 éve nincs már közöttünk. Nos, Jani akkoriban a hóna alá kapott és vitt. Mindenhova, nyáron, télen, reggel, este, hétköznap és hétvégén, és nem szájbarágósan, de tanított. Példát adott és mutatott. Életem nagy ajándéka a barátsága. Nem kérdeztem, mentem, csináltam, kupálódtam. Rendszerváltás után egy már menedzser szemléletű főszerkesztővel felfuttattuk a Rendőrt, amely 1992-től Zsaru lett, és fénykorában több mint 150 ezres eladott példányszámmal dicsekedhetett. Az 1998-as vezetésváltás után vezető szerkesztő, majd főszerkesztő-helyettes lettem, ez 2006-os nyugállományba vonulásomig tartott. Ami jelképes volt, mert folytattam heti szerkesztőként, s végül visszaértem a frontra, újra talpas firkász lettem. Tavaly tettem le a lantot, s lettem tényleges nyugdíjas.
Mindig azt szerettem legjobban, ha a történések helyszínén tájékozódhatok, ezért sose voltam rest fotóriporter kollégáimmal autóba pattanni, és odamenni, ahova kell, hogy azoktól halljam, mi volt, akiknek főszerepük volt az ügyben. Nagyon sok országos, sőt, nemzetközi érdeklődést kiváltó esetről tudósíthattam, és nemcsak a rendőrökkel beszéltem, de meghallgattam a gyilkost, rablót, tolvajt, csalót is. Érdekes és tanulságos évtizedek voltak. Nagy leányom követett a jogi pályán, büntető szakos ügyész, nagy fiam fotóriporter, de ma már a Terrorelhárítási Központál dokumentátor.
A gyergyócsomafalvi
származású dr. Takáts László nyugalmazott alezredes, bűnügyi újságíró a bűn
ostorosának vallja magát, félig székelyként, félig svábként igazi magyar,
akinek fontosak a gyökerei, és én mindig hálás lehetek neki és kollégáinak,
ahogyan felkaroltak, tanítottak az 1990-es évek végén a Zsaru Rendőrségi
Magazinnál.
(Az interjú 2018 októberében készült)
- Mikor voltál először Erdélyben, milyen gyakran jársz ide?
-14-15 éves voltam az 1960-as évek vége felé, akkor jártam először Erdélyben otthon, és még találkozhattam anyai nagymamámmal. Azonnal megfogott a táj és az emberek kedvessége, szeretete. Már akkor „átjött”, hogy a góbé ember leleményes. Megdöbbentett, ahogy éltek: az üzletekben alig lehetett valamit kapni, hiába is lett volna pénz, minőségi árut főleg nem vehettek, nem volt; a ki nem mondott, ám tapintható félelem a hatalomtól, amelynek mindenütt voltak besúgói. A Ceausescu-rezsim idején minden furfangra szükségük volt, hogy egyáltalán meg tudjanak élni.
- Miért tartod fontosnak, hogy a gyermekeidet is elhozd, hogy ők is megismerjék a gyökereiket?
- Később, már a rendszerváltás után, vittem a nagy gyermekeimet is, őket is lenyűgözték azok a dolgok, amelyek engem is megfogtak. Kisebb gyermekeimmel, akik most 13, illetve 11 évesek, három éve utaztam oda először, hogy ők is megismerjék nagymamájuk szülőföldjét. Azóta folyamatosan követelték, hogy vissza, de az újabb utazásra most nyárig várniuk kellett. Ismét Csiki Kálmánéknál szálltunk meg. Kálmán gazda egyetlen fia, Csaba, a helyi közbirtokosság alelnöke, de a 82 esztendős „öreg” sem pihen, aktívan részt vállal a parasztgazdaság teendőiből.
- Merre jártatok a nyáron, milyen élményekkel gazdagodtatok?
- Három éve esett az eső, amikor a Gyilkos-tónál jártunk, így ezt a projektet értelemszerűen meg kellett ismételnünk. Jó volt, hogy Csaba és felesége, Enikő, akik lelkes természetjárók, a környező hegyek, erdők kiváló ismerői, velünk tudtak tartani, így a Békás-szorosban nem hibáztuk el a volt magyar határ megtekintését, és a tavat is a turisták által kevésbé látogatott ösvényeken tudtuk megközelíteni, és mindig akadt egy-egy tanulságos történet, ezeket a gyerekek is rendkívülien élvezték. Szászrégen mellett, Beresztelkén felkerestük édesanyám egyetlen élő testvérét, aki 95 éves és egy szász gazda özvegye. Ezt az utat használtuk fel arra, hogy ne hagyjuk ki a programból Marosvásárhelyt, amely kedvenc erdélyi nagyvárosom. Ezúttal nem voltunk a méltán híres és csodás kultúrpalotában (három éve bejártuk minden zugát), hanem az állatkertet céloztuk meg, ahol nagyon jól éreztük magunkat. Gyergyócsomafalván pedig elmentünk egy tehenészetbe, a gyerekek ismét kergethettek birkákat, láttak lovat, kecskét, a háziak udvarában pedig természetesen van kutya, macska, s etethették a tyúkokat is, akik tojást tojtak. Ezek mind-mind élményszámba menő események voltak számukra. Az estéket most is az udvari lugas alatt töltöttük, jókat beszélgettünk a háziakkal. A két generáció együtt él itt, Csabáék leánya nemrég ment férjhez, s költözött Gyergyóújfaluba, de rendszeresen úton lévő kamionos ura távollétében is mindennap ott volt kislányukkal, miként gyakori vendég volt a portán Ferenc Antal, a helyi katolikus közösség plébánosa is. Egyébként példás, ahogyan a csomafalviak vallási eszközökkel is miként élik meg magyarságukat. Csak a muszáj szintig asszimilálódtak, éltetik és gyakorolják a magyar kultúrát, ünnepeken a székely népviseletet öltik magukra, rendszeresen ott vannak például a csíksomlyói búcsún, ami a magyar nemzetiségűek nagy találkozója egyben. Azt hittem, hogy ezúttal a gyerekek ki akarják hagyni a parajdi sóbányát, de ragaszkodtak hozzá, hogy megint a mélybe szálljunk, aztán a szomszédos sós vizű wellness fürdőben múlattuk az időt és a napot Szovátán, a Medve-tónál zártuk, illetve Bucsin-tetőn, Csabáék ottani birtokán. Nem hagytuk ki Csíkszereda felkeresését sem, éppen a városnapok rendezvénybe, a vásárba cseppentünk. Megjártuk a csomafalvi erdőt is, ahol a gyerekek többek között áfonyát szedtek. Medvéket nem láttunk.
- Hogyan lettél rendőr, majd bűnügyi újságíró?
- Édesapám édesanyja egy pusztavámi sváb családból származik. Ő a három fia közül a legidősebb volt, mégsem akarta kötelezően átvenni a császári (kb. 2000 lélekszámú falu, Kisbér mellett Komárom-Esztergom megyében) gazdaságot, inkább bányásznak állt. A háború őt is magával ragadta a frontra, ahol orosz hadifogságba esett, ahonnan négy és fél év után 1948-ban került elő. Rendőr lett, mindig egyenruhás volt. Három gyermek mellett 40 évesen kezdhetett el tanulni, érettségizett, aztán elvégezte a Rendőrtiszti Akadémiát és tiszt, parancsnok lett. Nem akartam a példáját követni, ám a BM Tartalékos Tisztképző Iskolán, ahová az ő útmutatása alapján kerültem sorkatonaként, elementálisan megfogott a büntetőjog tudomány, aminek a mai napig rabja vagyok. Ennek és a bűn eredendő utálatának döntő szerepe lehetett abban, hogy a vízilabdázást is odahagyva rendőrnek álltam. Édesapám remek matematikai érzékkel rendelkezett, ezt én is örököltem, olyannyira, hogy jelentkezni akartam a Műegyetemre elméleti matematika képzésére, de aztán jött a katonaság és győzött a büntetőjog.
A rendőrségnél egy kerületi kapitányság alá rendelt, ám fővárosi illetékességgel bíró szabálysértési hatósághoz kerültem, ahol veretesebb közlekedési kihágásokat és közlekedési baleseteket vizsgáltunk, illetve büntettük az ezeket elkövetőket. Innen egyenes út vezetett a Rendőrtiszti Főiskolára, ahol nappali tagozaton, igazgatásrendészeti szakon tanulhattam. Sokat köszönhetek feleségemnek, aki ekkor született gyermekeinkkel sokszor magára volt utalva a mindennapi gondok megoldásában. A főiskola bukásveszély híján nem volt igazi kihívás, szorgosan eljutottam a végéig, de igazi civil megmérettetésre vágytam, az egyetemre. Az ELTE Állam- és Jogtudományi Karán már volt buktatási hajlandóság, de e néhány malőrön is sikeresen átküzdöttem magamat.
Még egyetemista voltam, ekkor már osztályvezető-helyettes, amikor szolgálati helyemre egy volt állambiztonsági szolgálatos elvtársat tettek főnöknek, akivel generálisan nem értettünk egyet. Ekkor jött elő belőlem kamaszkori íráskényszerem, akkoriban versikéket, kisebb írásokat alkottam, kizárólag magamnak. Egy kolléganőm segítségével, akinek a férje volt egykor a főszerkesztő, utat találtam a Belügyminisztérium képes hetilapjához, a Magyar Rendőrhöz. Kipróbáltak, biztattak, hogy írjak, de státuszt nem ígér(het)tek, ám néhány hónap múlva, amikor hirtelen távozott valaki, megkerestek. Átkerültem, egy időben kezdődött a tanulás és a szakma gyakorlása. Nem volt könnyű, nem volt egyszerű. A MÚOSZ műfajismereti, műfajelméleti kiadványait és a dramaturgiáról szóló kötetet bújtam, és ittam mentoraim szavait. Számosan voltak, mégis a legtöbbet Vezda János barátomnak köszönhetem, aki istenáldotta tehetség, zseni volt. Még most is fáj a múlt idő, ugyanis 11 éve nincs már közöttünk. Nos, Jani akkoriban a hóna alá kapott és vitt. Mindenhova, nyáron, télen, reggel, este, hétköznap és hétvégén, és nem szájbarágósan, de tanított. Példát adott és mutatott. Életem nagy ajándéka a barátsága. Nem kérdeztem, mentem, csináltam, kupálódtam. Rendszerváltás után egy már menedzser szemléletű főszerkesztővel felfuttattuk a Rendőrt, amely 1992-től Zsaru lett, és fénykorában több mint 150 ezres eladott példányszámmal dicsekedhetett. Az 1998-as vezetésváltás után vezető szerkesztő, majd főszerkesztő-helyettes lettem, ez 2006-os nyugállományba vonulásomig tartott. Ami jelképes volt, mert folytattam heti szerkesztőként, s végül visszaértem a frontra, újra talpas firkász lettem. Tavaly tettem le a lantot, s lettem tényleges nyugdíjas.
Mindig azt szerettem legjobban, ha a történések helyszínén tájékozódhatok, ezért sose voltam rest fotóriporter kollégáimmal autóba pattanni, és odamenni, ahova kell, hogy azoktól halljam, mi volt, akiknek főszerepük volt az ügyben. Nagyon sok országos, sőt, nemzetközi érdeklődést kiváltó esetről tudósíthattam, és nemcsak a rendőrökkel beszéltem, de meghallgattam a gyilkost, rablót, tolvajt, csalót is. Érdekes és tanulságos évtizedek voltak. Nagy leányom követett a jogi pályán, büntető szakos ügyész, nagy fiam fotóriporter, de ma már a Terrorelhárítási Központál dokumentátor.
Comments
Post a Comment