Az álmok kávéháza

 

Az álmok kávéháza

 

A szőke, fürtös hajú, vékony testalkatú, tízéves forma kisfiú lehajtott fejjel, gyors léptekkel haladt. Időnként megbotlott a régóta javítás, új burkolat után kiáltozó járda valamely buckáján, mélyedésén, belerúgott egy-egy gazdátlan kavicsba, felelőtlenül eldobált pillepalackba, egyéb hulladékba. Ilyenkor felkapta a fejét, körülnézett, arcán olyan kifejezéssel, mintha egy másik világból érkezett volna, majd fázósan visszagubózott sötét színű, komorságot árasztó kabátkájába. Zord szél süvített, fogai vacogtak a november eleji fagytól. Vékony dzsekijén rést talált a hideg, kötött kis sapkáját hiába húzta mélyen a homlokába, arcát már pirosra csípte a fagy. Kesztyűje is lyukas volt, lyukacsos vászoncipője sem igazán felelt meg a téli időjárásnak. De ő dacosan, feltarthatatlanul haladt előre. Sietnie kellett, tudta, hogy szigorú nevelőapjától szidást kap, ha nem ér haza időben az iskolából. Igaz, ha nem emiatt, akkor más okból jár a hangos szó, a megrovás, majd az elmaradhatatlan ütlegelés. Mindig talált valami kifogást, miért tölti ki rajta a dühét, miért ő a hibás mindenért. Ha hamar otthon volt, az volt a gond, mert biztosan lógott, ha késett, akkor pedig alávaló gazember, aki ismét elcsavarogta a drága időt. Pedig mennyi a munka, a tennivaló itthon – hangoztatta minden alkalommal. Természetesen egy kis tanyán mindig akad dolog, de ha a nevelőapja nem lopta volna a napot, nem issza a söröket egymás után, és bámulja a sportműsorokat a televízióban, akkor minden rendben lett volna. De így… Kellettek a gyermekek, akik ellátják az állatokat, takarítanak utánuk, kertészkednek, gyomlálnak, fát vágnak… Hosszú volt a lajstrom. Akárcsak az út hazáig. A kisfiú nagyot sóhajtott, megpróbált még jobban elbújni kabátkájában, és a lába elé nézni, nehogy ismét elessen a síkos úton, mert kiszakadhat a nadrágja, ami újabb ok a haragos verésre.

Megfogadta magában, hogy ezúttal nem áll meg, hanem fel sem pillantva továbbmegy. Mégsem tudta megtenni. Valami ellenállhatatlanul vonzotta őt oda… A kávéház ablakain fény szűrődött ki, és ez akaratlanul is megtorpanásra késztette. Sóvárogva nézte a bent üldögélőket. A férfiak és nők színes ruhákba burkolózva, meleg teát, kávét kortyolgatva vidáman vagy éppen elgondolkodva beszélgettek, a háttérben halk, kellemes zene szólt, egy hatalmas kandallóban pedig ropogott a tűz. Az egyik asztalnál egy idős férfi újságot olvasott, egy másiknál fiatal nő ült, és az előtte fekvő irattartó papírjaiba feledkezett. Olyan bensőséges légköre volt az ott zajló életnek, hogy meleg varázsával mindig megdobogtatta az ő kicsi szívét. Nem értette a felnőtteket, a világot, és oly kevés kedvesség, gyengédség jutott neki eddigi rövid élete során, mégis egyetlen szó, egy érzés kerítette hatalmába minden alkalommal, amikor a kávéház ablakain bekukucskált: szeretet.

A szél sűvítve hívta fel a figyelmét a tényre, máris késésben van. Egy utolsó pillantás… A szőke hajú fiatal nő lassan felemelte a fejét, ránézett barátságos barna szemeivel, és kedvesen elmosolyodott. Ezt a kis ajándékot vitte magával haza. Otthon a szokásos kiabálás várta, nevelőszülei mindennapos veszekedéséhez már hozzászokott. Mostohatestvérei kisebbek voltak, mint ő a maga kilenc évével, és megszeppenve lesték, ezen a délutánon kinek jut a nadrágszíjból. Az öt gyermeket mind nevelni fogadta a házaspár, és a „jótettükért” kapott nem is kevés pénzből éltek. A mogorva, iszákos férfi könnyen haragra gerjedt, és ok nélkül ütött. Felesége szíve is kemény volt, soha nem hagyta el ajkát egyetlen kedves szó sem. Őt sem érdekelték a gyermekek, nem látta szeretetre éhes pillantásaikat, gyengédség után áhítozó mozdulataikat. Csak a hasznot kereste bennük, és ha alkalomadtán rövid ideig is úgy érezte, hogy hasznára válnak, akkor békén hagyta őket. Ez volt a legnagyobb áldás számukra, és az a kevéske étel, ami jutott nekik, természetesen csak olyankor, ha jól viselkedtek. Így a háztáji munka mellett, bent is volt mit tenni, mosogatni, takarítani, segédkezni a főzésben, számtalan kisebb-nagyobb feladat hárult rájuk. A kisfiú mégsem panaszkodott, mert amíg dolgozott, addig legalább nyugalma volt. Hogy utána miben találnak hibát, azt nem tudhatta előre, de reménykedhetett, és közben elmenekülhetett a valóság elől abba az álomvilágba, amelyet elképzelt magának. Ebben segített neki az iskola is, az ott tanultak, hallottak által tovább színezhette álmait, vágyait. És akkor nem fájt semmije, sem a lelke, a kicsi szíve, mely csak a ridegséget ismerhette, sem a teste, amely szinte mindig sajgott egy előző ütlegeléstől. Ez a mai nap sem sikerült jobban, mint az előzőek, most is lekerült a nadrágszíj, és a kisfiú -, akit Gergőnek nevezett el az édesanyja, mielőtt két órával a szülést követően elhunyt - nem menekülhetett. Nem kímélték, jutott mindenhova a nadrágszíjból. Este szokás szerint korgó gyomorral, éhesen, könnyeit nyelve próbált álomra szenderülni, de nem tudott pihenni, gondolatai minduntalan visszatértek a kávéházhoz. Arról álmodott, hogy ha majd felnő, és végre kikerül ebből a családból, és normális élete lesz… Mert neki biztosan az lesz, ő nem marad itt ezzel az embertelen, lelketlen népséggel… Akkor ő is minden nap bemegy abba a számára olyan kedves, hívogató kávéházba, megiszik ott a barátságos melegben egy teát vagy egy kávét, újságot olvas, beszélget, vagy eltervezi, milyen is lesz majd a következő napja…

A napok rohamléptekben, mégis észrevétlenül teltek, egyik a másik után, megállíthatatlanul. Nem hoztak sok jót sem a kisfiú, sem a gazdasági válsággal vagy éppen depresszióval küzdő felnőttek többsége számára. Csak ott honolt béke, ahol a lelkekben szeretet lakozott. Ahol nem az anyagiak, a pénz, a vagyon halmozása volt a fontos, hanem a családi örömteljes együttlétek, a férj és feleség kölcsönös tisztelete és szeretete, a gyermekek imádata. Már decembert írtak a naptárak. Gergő minden hétköznap, hétfőtől péntekig vállalva az otthoni verést, kiabálást, oktalan szidalmazást, meg-megállt a kávéház előtt, és dobogó szívvel bekukkantott. Magába szippantotta a benti élet valós és általa elképzelt világát. Ez éltette, ez adott erőt neki, hogy elviselje nehéz sorsát, a csúnya lélekölő szavakat és a fájdalmas ütlegelést. A szőke hajú, kedves arcú fiatal nő pedig, ha éppen ott volt, akkor kimosolygott rá. A barátságos mosoly melengette a lelkét, és leírhatatlanul boldoggá tette őt.

December közepén, egy napon hatalmas vihar tombolt, jeges eső esett, orkánszerű szél fújt. Mintha az időjárás tiltakozni szeretett volna, küzdött volna minden rossz ellen, mely lassan eluralkodott a Földön. Gergő már több mint fél órája gyalogolt az embertelen időjárás szeszélyeinek kitéve. Pedig már kora reggel nagyon lázas volt, tűzforró volt a homloka, a szemei különösen csillogtak, rázta a hideg, nyelni alig tudott, úgy szúrt a torka, és csúnyán, szinte fulladozva köhögött. Mindene fájt, úgy érezte, tetőtől talpig átitatja valami furcsa méreg, ami megnehezíti a levegővételt, a mozgást, a létezést. A hiányos öltözék, a sok fázás és talán a lelketlenség hatására beteg lett. De hiába panaszkodott otthon, mondta és mutatta, mennyire nem érzi jól magát, szigorú nevelőszülei iskolába küldték. Nem tehetett mást, a reggeli mínusz fokokban legyalogolta a szokásos hosszú és fáradtságos utat, majd kissé megmelegedett az osztályteremben, ahonnan legszívesebben többé ki sem mozdult volna. Alig tudta rábeszélni magát, hogy elinduljon haza, hiszen odakint tombolt a vihar, a tél legcsúnyább oldalát mutogatta. De tudta, nem maradhat, egyrészt, mert az iskolát is bezárják este, másrészt pedig, otthon várja a sok munka, a havat el kell lapátolni, az állatokat elrendezni. Pedig milyen jó lett volna a melegben egy takaró alá bújni, kicsit megpihenni… Mire a kávéházhoz ért, már egész testében reszketett, arcát a láz pirossága színezte, szemei betegségtől csillogtak. Szédült, amikor megállt kedvenc helye előtt. Mégsem tudott elhaladni anélkül, hogy lássa, mi történik odabent, magával vigyen egy kis melegséget. Bekukucskált, végignézett a bent lévő embereken. Most is ültek néhányan az asztalok mellett, betértek megmelegedni. Gergő mind homályosabban látott, mintha el akarna tűnni a szeme elől a világ. Harcolt ellene, hiszen látnia kell, a kávéház meghittsége nélkül ő nem létezhet. Hirtelen kitisztult a kép, és úgy látta, ő is ott ül az egyik asztalnál, és újságot olvas, miközben a forró teáját kortyolgatja.

Dr. Kiss Gabriella gyermekorvos a kedvenc helyén ült. Szokás szerint a nemrég megjelent kutatásokat böngészgette. Pihenőidejét is szerette arra használni, hogy tovább fejlessze tudását, és annak birtokában segíthessen minél több ártatlan gyermeken. Hiába volt már tíz éve a pályán, még mindig megviselte a tudat, hogy mindegyik kicsit nem tudja megmenteni, vannak, akiknek idejekorán véget ér az élet. Elgondolkodva felemelte fejét, és elpillantott az előtte heverő rendkívül érdekfeszítő újságcikkről. Ennek köszönhetően még láthatta, hogy a gyermek, akire olyan gyakran rámosolygott, hirtelen összeesik. Felugrott, szinte mindent magával sodorva az asztalról, és kifutott a kisfiúhoz. Gondolkodás nélkül karjába kapta, és becipelte a pehelykönnyűnek tűnő fiúcskát a kávéházba. A bent lévők, a kávéház barátságos vendégei azonnal átlátták a helyzetet, és asztalokat toltak össze, hogy lefektethesse a tűzforró gyermeket. Tüdőgyulladás – állapította meg pillanatok alatt, ugyanakkor érezte, hogy nagy a gond. – Hívjanak mentőt! – kiáltotta kétségbeesve, majd kezét a kisfiú forró, szinte lángoló homlokára tette. Gergő megérezve érintését, kinyitotta szemét, és ránézett.

- Hogy érzed magad, kicsim? – kérdezte gyengéden a doktornő. A kisfiú bágyadtan körbenézett, majd mosollyal az ajka körül suttogta: - Most már jól, hiszen itt vagyok álmaim kávéházában…

Két héttel később Gergő arra várt, hogy kiengedjék a kórházból. Még nem tudta, hova megy, mi lesz vele, de az elmúlt napok alatt feltöltődött. Kipihente magát, meggyógyult, megerősödött. Sokat beszélgetett a doktornővel, akivel kölcsönösen szívükbe zárták a másikat. Amikor most belépett a kórterembe, örömmel fogadta, majd arról faggatta, hová mennek.

- Mindjárt meglátod, kicsim – mondta szeretetteljesen Gabriella, és egy meleg, bundás kabátba burkolta Gergőt. Autóba ültek, majd néhány perc múlva megálltak a kávéház előtt… minden gyönyörűen fel volt díszítve. A kávéházba lépve meglátták a hatalmas, feldíszített karácsonyfát, mely alatt ajándékcsomagok álltak. A doktornő ezekhez vezette az ámuló kisfiút. Először egy borítékot nyújtott át neki.

- Olvasd el, Gergő… - szólította meg szelíden.

A fiú alig látta a betűket szemeit mindinkább ellepő könnyrengetegtől. Az irat arról tanúskodott, hogy a végleges döntésig dr. Kiss Gabriella látja el a felügyeletét, ő lesz a nevelője…

- És azután? – rebegte meghatottan Gergő.

- Beadtam a kérést, igényeltem, hogy örökbe fogadhassalak – ha nem bánod… - ölelte magához.

- Hogy bánnám, te leszel az anyukám!

- Igen, és mindennap eljövünk ide a kávéházba egy forró csokoládéra, teára, süteményre…

Gergőt nem érdekelték az ajándékok. Ő már megkapott mindent, amit a Jézuskától kért. Ez volt élete legszebb karácsonya. Álmai kávéházában, szeretettben az ő új anyukájával. Mert az álmok valóra válhatnak…, ha igazán hiszünk bennük.

Barabás Orsolya